Csodálatos találmány ez az ügyfélkapu... vagyis hogy az lehetne. Kár, hogy az okmányirodákban még XIX. század van.

 Én persze naiv módon élni próbáltam a lehetőséggel, hogy az állandó lakcímem megváltozását az ügyfélkapun intézem, hogy aztán a választott időpontban az okmányirodában már csak az új lakcímkártyát keljen átvennem. Soron kívül persze, hisz ezt ígéri a rendszer.

 Aztán az idodában azzal kezdik a visszafogott lelkesedésem letörését, hogy soszámot kapok. (soron kívül, mi?) Már közben is levegő után kapkodnak, hogy én az interneten kezdeményeztem az ügyem. Úristen, ilyen még eddig senkinek sem sikerült, egy próbálkozó volt, de az is kudarcot vallott... Inkább töltsem ki a papírjukat (azokkal az adatokkal, amit otthon, az ügyfélkapun már megadtam).

 Szerencsére gyorsan sorra kerülök, és bár látom az őszinte rémületet az ügyintéző arcán, ahogy kiejtem a rejtélyes internet szót, van benne némi lelkesedés, hogy végre kitanulja, hogy kell, bár még senkinek sem sikerült (ezt mintha már hallottam volna ma).

 Gyorsan kiderül persze, hogy finoman szólva nem ismeri a rendszert, amiben minden nap dolgozik. Persze én jófej vagyok, segítek neki jótanácsokkal, mit kéne keresnie, hová kéne kattintania a számomra teljesen idegen rendszerben, és így ketten el is jutunk odáig (úgy negyed óra alatt), hogy megvan az ügyfélkapun indított ügyem. Ő valami azonosító számot keres benne (egy kollégája szerint az kell), hogy utána beírja a kézi adatbevitelű oldalon. Ilyen szám persze nincs, de pár perc keresgélés után megfogadja a tanácsom, és megpróbálja megnyitni az ügyet ott ahol van.

 Duplaklikk, jééé, megnyílt! Neki persze ez még mindig kevés, keresi tovább azt a kurva számot. Javaslom neki, hogy talán keressen egy olyan gombot, amivel importálni tudja az adatokat. Nahát, van ilyen gomb! Fantasztikus. Még megnyomni is sikerül neki, a státusznál látszik, hogy az adatokat sikeresen beemelte a rendszer, de aztán a jelek szerint valamilyen kommunikációs folyamat közben végtelen ciklusba kerülhetett, meg se moccan. 10 perc után megunja, Ctrl-Alt-Del.

 Legalább fél óra volt idáig eljutni, de ő a győzelem kapujában feladja. Menjek csak át inkább a másik ablakhoz, ahol a kézzel kitöltött papíromra még ráfirkálnak vamit, aztán jöjjek vissza, megcsináljuk old school. Itt persze már az idegösszeomlás kerülget, és csak olyanokat tudok kibökni, hogy soron kívül, meg hogy nem hiszem el, de hajthatatlan, húzzak a vérbe, nem foglalkozhat ennyit egy ügyféllel, még egy csomóan várnak!

 A másik ablaknál állhatok persze be a sorba, 4-en előttem. Rövid tudósítás twitteren a kalandjaimról, majd sorra is kerülök. Persze itt se megy simán, pedig ennek a nőnek nincs is számítógépe. Van viszont kolléganőja, aki levegő után kapkodva mutatja a nála ülő idős néni személyi igazolványát: "Nézd, 1985-ben lejárt, láttál már ilyet? Lakcímkártyát viszont kapott 2007-ben. Érted ezt? Most mit mondjak neki?" 3 perc intermezzo után megkapom végre a firkákat a lap aljára, mehetek vissza.

 Ez idő alatt Kedves Ilyetmégsosemcsináltan Ügyintéző újra lelkes, megcsináljuk az internetes ügyet, ha itt döglünk is bele, akkor is. Telefonálás jön, mert kapott közben egy számot, ahol majd kiokosítják, hova kell kattintani. 20 perc után újabb telefonszám, egyes számú telefonos segítség elbukott. A második már ügyesebb lehet, 10 perc tanácskozás és menüpont-keresgélés után elhangik a nőtől a huszonötmilliós kérdés: "Lehet, hogy nincs is jogosultságom hozzá?" Nincs bazmeg. Tényleg nincs. És ehhez 70 perc kellett, hogy kiderüljön.

 Jöhet végre a B terv, papírom elveszi, adat berögzít, kártya kinyomtat, laminál (igénytelenül méretre vágva), mehetek dolgomra. Egy óra és tizenhét perc kellett hozzá, de elmondhatom végre: hivatalosan is budapesti lettem. Jó most nekem eléggé.